A könyv mentén, elhatároztam, hogy én is elkezdek itthon egyszerűsíteni. Számomra nem megy ez egyik napról a másikra, mert sok tárgyat őrizgetek azért, mert valakitől kaptuk. Érzelmileg kötődöm a személyhez, eseményhez. De akad olyan is, amelyeket, csak azért tartottam meg idáig, mert még is csak szemtelenség megszabadulni valamitől, amit valaki nekünk adott.
Hajszoljuk “a még többet” (legyen az pénz, vásárlás, utazás…), tervezzük a jövőt és közben elfelejtünk néha a jelenben élni. Persze tudom én, sok a munka, a tennivaló, ott vannak a gyerekek, a bevásárlás, háztartás, főzés, sok a kötelezettség. De valahol azért meg kell húzni a határt, vagy kell találni rá időt, hogy egy kicsit azt mondjuk: Állj, most én jövök! Nem gondolom, hogy ez önző dolog volna, hiszen a testi-lelki egyensúlyhoz időt kell magunkra néha szánni. Boldog szülő, boldog család! Ez persze, nem csak a gyermekesekre igaz.
Világ életemben rettegtem a súlyomat bevallani. Ma már nem. Amióta anya vagyok, rengeteg minden változott a fejemben, többek között ez is. Nem szégyellem leírni, 103 kilóval mentem szülni.
Nem tudom pontosan, mikor ébredtem rá arra, amit ma már biztosan tudok, hogy kollektíven rossz irányba haladunk. Mindenütt a túlzást látom, a mértéktelenséget és a pazarlást. Csak hömpölygünk ebben a nagy, szemétszagú masszában, amit fogyasztói társadalomnak nevezünk. És hol vagyunk mi közben? Hol van az életünk?
momentsbloghu.wordpress.com 